Üzlet és etika

Ismétléseink

2014. augusztus 09. - sandorjeno

felvonulasi ter.pngEmberek fejlesztésével foglalkozom. Trénerként és tanácsadóként vállalati környezetben, pszichodráma asszisztensként céges világon kívül is. Amikor egymás mellé teszem mindazt, amit nyilvános fórumokon és médián keresztül érzékelek a magyar valóságból, és azt amit munka során tapasztalok, akkor mindinkább az meggyőződésem kezd kialakulni, hogy ez a két tapasztalás nemhogy összefügg, hanem ugyanaz. Ez a bejegyzés egy kísérlet. Kísérlet arra, hogy értelmezzem ezeket a benyomásokat. Benyomások, tapasztalatok, megérzések, gondolatok rendszerezése.Viszonyuláskeresés.

Védekezéseink

Aki bármilyen önismereti csoportban eltöltött már 2 hétvégét, annak nem lehet többé kétsége afelől, hogy nincs ma Magyarországon olyan család, amelyikben a nagyszülőkig visszamenőleg ne lenne valamilyen tragédia. A nagyszülők pedig nincsenek messze. Ez nem történelem. Ezek a szüleink, vagy a szüleink szülei. Azok az emberek, akik felneveltek. Akiktől zsigeri szinten tanultuk meg, hogy mi a normális. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a világról alkotott elképzeléseink, tényeken, tapasztalatokon, és azok racionális elemzésén és értelmezésén alapulnak. A normálist automatikusan igaznak, racionálisnak és logikusnak gondoljuk. Pedig az, hogy mit élünk meg normálisnak zsigeri szinten dől el. Érzések szintjén vagyunk normálisak, érzések szintjén vagyunk férfiak és nők, érzések szintjén vagyunk ilyenek vagy olyanok, és érzések szintjén vagyunk magyarok. Azt, hogy milyen a világ és hogyan küzdjünk meg vele, szüleink és nagyszüleink kódolták belénk érzések szintjén. És akinek elvitték, elvették, elhurcolták, megerőszakolták, felakasztották, vagy elvitt, elvett,elhurcolt, megerőszakolt, felakasztott, annak a világ veszélyes, ami ellen védekezni kell.

És védekezünk is. Az utcán sétálva, autóba ülve, boltban vásárolva, vendéget kiszolgálva, munkát végezve, neten kommentelve, ügyeket intézve, lakásokat kiadva, egymással üzletelve, vagy éppen pártot választva. Védekezünk azzal, hogy mindig mindent jobban tudunk, hogy mindig mindenkor alárendelődünk, hogy hisztériázunk, mint egy csecsemő, hogy függősségeinkkel oldjuk szorongásainkat, hogy soha nem vagyunk jelen életünkben.

A pszichológia elhárítási mechanizmusoknak hívja azt a viselkedést, ami segít abban, hogy ne konfrontálódjunk a valósággal. Hogy ne nézzünk szembe valamivel. De a szorongás és az indulat mindig utat tör magának, és előbb vagy utóbb rákerül valakire: arra, aki túl lassan megy előttem az úton, az eladóra, aki pofákat vág, a vevőre, aki hülyeséget kérdez, a szomszédra, aki hangosan hallgatja a zenét, a gyurcsányra, meg az orbánra. Nekünk nem ügyeink vannak egymással, hanem harcaink és háborúink.

Sebeink

Azt gondolom ma, hogy annak a közösségnek, amit magyar társadalomnak hívunk, és azoknak a személyeknek akik ezt a közösséget alkotják ez a legnagyobb kérdése. Az, hogy a magyar társadalom egy traumatizált társadalom nem valami elvont metaprobléma, hanem nagyon sok ember konkrét egyéni hétköznapi problémája. A depresszióink, hisztériáink, narcizmusaink, neurózisaink, borderline személyiségzavaraink, a közügyeinktől egyáltalán nem független, vagy párhuzamos jelenségek, hanem annak mozgatórugói. Ahogyan küzdünk magánéletünk nehézségeivel, úgy küzdünk egymással a nyilvános terekben.

A politika nyelvére és világára lefordítva nekünk nem érték-, de még csak nem is érdek-, hanem sérelemközösségeink vannak. A kamaszok infantilizmusával osztjuk fel jókra és rosszakra, vagy rosszakra és még rosszabbakra a világot. Mi és ők. Kommunisták és fasiszták. Tettes és áldozat. A védekezés, az ami megöl - olvasom egy helyen a Feldmártól. Az ember életében minél hamarabb sebződik meg, annál erősebben fog védekezni. Aki egy nagyon kicsi gyerek sebzettségét hordozza magával, az egy nagyon kicsi gyerek eszközeivel fog védekezni, és képtelen lesz kapcsolódni a valósághoz, azaz a tényekhez.

Ismétléseink

Nincs tökéletes ember, vagy tökéletes személyiség. De van különbség aközött, hogy milyen megküzdési stratégiát választok. Szembenézek a valódi kihívásaimmal, belemegyek azokba a nehéz érzésekbe, ami ezzel jár, és adok valamilyen személyes választ, vagy örökké hagyom hogy vigyen előre a szorongás és indulat. Az igazán tragikus pedig az, hogy ezt a munkát nem lehet visszafelé elvégezni. A nagypapa nem fog vissza jönni a hadifogságból vagy a munkatáborból, az 56-ban meglőtt rokon nem fog már mosolyogni, a szorongó szülő melletti szorongó gyermekkor nem lesz felszabadult. Évtizedes elnyomástól nem lehet megbosszulni ma. Az erre való kísérlet az ismétlés, és a problémák újratermelésének az útja. Jól ismerjük ezt az utat, hiszen ezen járunk 25 éve. Egy ma 30 éves politikus 5 éves volt a rendszerváltás idején. 5 éves. És mit csinál ma? Ismétel. Mert ezt látta, ezt tanulta, ezt szívta magába.

Nincs másik elit. Mi vagyunk. Holnap is mi leszünk. Mi és akik utánunk jönnek. Akik tőlünk fogják tanulni a világot. Ha mi nem fejlesztünk ki új megküzdési stratégiákat az életünkben, akkor ugyanazon az úton fognak járni. Ez a munka pedig nincs elvégezve azzal, hogy belépek, vagy alapítok egy pártot. Ezt nem elég akarni. Ezt tanulni és csinálni kell. Mindenkinek a saját életében, és a saját közösségében. Igen, el kell menni önismereti csoportba, és pszichoterápiába és el kell siratni a halottakat, ki kell mondani és meg kell gyászolni a tragédiáinkat. Meg kell tanulni tisztelni a szüleinket és nagyszüleinket és elengedni azokat a döntéseket, amiket nekik kellett meghozniuk. Azok az övék. És meg kell tanulni az együttgondolkodást, és az együttműködést. Készségszintjén el kell sajátítani. Próbálkozni kell, és nem biztos, hogy elsőre sikerülni fog. De ha felnő úgy 2 generáció, hogy nulla éves korától erre tanítjuk őket, akkor majd nem fog előfordulni Magyarországon, hogy az egyébként polgárias értékeket valló középosztály azért ne legyen képes összehozni egy kormányképes parlamenti képviseletet, mert inkább szavaz sajátjának gondolt sérelemközösségére mint, hogy szóba álljon olyanokkal, akik ebben a logikában a fundamentális rossz oldalon állnak egy infantilis világban.

A fenti képen a Ötvenhatosok tere, a régi felvonulás tér látható. Számomra a legerősebb szimbóluma annak, amit csinálunk: parkolunk a múltunkon. Ismétlünk. Ez egy döntés. A mi döntésünk.

A bejegyzés trackback címe:

http://uzletietika.blog.hu/api/trackback/id/tr306589969

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.