Üzlet és etika

Paul Tillich: A kereszténység felfogása a modern emberről

2008. november 10. - sandorjeno

Ma reggel bukkantam rá egy kb. 3 éve ezelőtti munkámra: Paul Tillich: A kereszténység felfogása a modern emberről című prédikáció fordítása. A szöveg nagyon jellemző Tillich munkásságára és gondokodására, ezért úgy döntöttem, hogy kiteszem ide, a blogra is. Tillichről, és etikai rendszeréről még biztosan lesz itt szó később.
 

A kereszténység felfogása a modern emberről


Szokott kérdés, hogy hogyan érti, még gyakrabban, érti félre a modern ember a kereszténységet. Szükséges kérdés ez, mind teológia, mind prédikáció számára. Hisz mindkettő a modern embert akarja elérni, amit csak akkor tud, hogyha tisztában van azzal, hogy hol áll.
Ma a kérdést azonban fordítva szeretnénk feltenni: Hogyan néz ki a modern ember, hogyha a kereszténység mércéjével mérjük. Mi a kereszténység mondanivalója a modern emberről? Egy ilyen kérdés persze magyarázatra szorul. Hisz rögtön kérdezhetjük: Mire gondolunk, amikor modern emberről beszélünk és, hogyan fest az a kereszténység, amelyik a modern embert keresztény mérce alapján akarja megitélni.

Nézzük először az első kérdést: Mit jelent a modern, amikor modern emberről beszélünk? Mindenféle kitérő nélkül azt a választ szeretném adni: a huszadik század közepének emberét. Igaz, napjaink embere nem az égből pottyant le. Egy olyan hosszú múlt eredménye, amelyben számos olyan pontot találhatunk, melyhez kezdetét lehet kötni. A modern ember születését általában, és valószínűleg helyesen a reneszánsz korra teszik. Persze a 17 és 18. századdal is kezdhetjük. Ám mindenképpen ahhoz, a ma élő ember képéhez érünk, amelyről a kereszténységnek mondanivalója van.

Ebből adódik a következő kérdés: Melyik kereszténységnek van mondanivalója róla? Ez a kérdés sokkalta nehezebb, mégsem kerülhető meg. Minden keresztény teológiának van egy sajátos módja, ahogyan a modern emberről beszél. Az én mondanivalóm abban a protestantizmusban gyökerezik, amely a modern oly sok elemét vette fel, hogy amikor a modern emberről beszél, saját magáról szól. Ami persze csak félig igaz: Protestáns keresztényekként ugyanis képesek vagyunk az emberi létezésnek egy olyan dimenzióját látni, amely, a csak modern ember látóteréből eltűnt. Ez a dimenzió a létezés és az értelem utolsó és feltétlen dimenziója. Ez a dimenzió akkor mutatkozik meg, amikor a következő kérdéseket tesszük fel: Miért vagyok jelen? Miért van bármi jelen? Mi az alapja és értelme a létezőknek? Mi létezésemnek az értelme? A vallás ezekre a kérdésekre válaszol. Válaszai nem a tudományos vizsgálódás szintjén fogalmazódnak meg, hanem közvetlenül és személyesen a kérdező felé szólnak, aki csak teljes létezésével tudja azokat felvenni, és melyek nyelve a szimbólum.

A kereszténység, azaz úgy mint én, a kortárs keresztény gondolkodás képviselői, úgy látják, hogy ez a dimenzió, a vallás dimenziója, a tipikus modern ember számára elveszett. És annak a teológusnak, aki arra törekszik, hogy megértse a modern embert, feladata, hogy megmutassa, hogy hogyan alakult ki ez a hiány, hogy mit jelent, és az elveszett hogyan szerezhető vissza.

A modern ember tudatát három elv határozza meg. Ez a három elv járult hozzá a feltétlen dimenziójának, vagy egy metaforával mondva, a mélység dimenziójának az elvesztéséhez. A belső-világ elve, a tárgyiasítás elve, és az átalakítás elvei ezek. Mindhárom elv ugyanabba az irányba hatott és megteremtette azt, amit modern emberként határozunk meg. E három elv egymást követő áttekintésével szeretnénk a modern emberről alkotott keresztény felfogáshoz közelebb kerülni. Fontos előrebocsátanunk, hogy ezek az elvek csak az idő során váltak vallás ellenesekké, eredeti jelentésükben korántsem azok.

A belső-világ elvének eredeti értelme, hogy Isteni lakóhelye nem a túlvilág, hanem, hogy teljességében jelen van, ennek a világnak minden részében, úgy a napban mind a homokszemekben, úgy az állatokban mind az emberben. Annak ellenére, hogy a véges nem képes befogadni és felfogni, itt és most lehet egy istenünk, nincs szükségünk arra, hogy ehhez a túlvilágba emelkedjünk. Vallásossággal telített belső világból született a belső-világ modern elve. A mélység dimenziójának elásására a polgári társadalom fejlődése során került sor. A világ ipari megismerésének és meghódításának szelleme a horizontális dimenzióban rendezkedett be. A vertikálisból jövő minden betörés zavaró számára. Kiszámítható világra van szüksége, amelyből a kiszámíthatatlan száműzetésbe került. A vertikálisnak két iránya van, a fent és a lent. A felfelé mutató irány az isteni-alkotást, a lefelé mutató irány a démoni-rombolást szimbolizálja. A modern tudatnak nem volt nehéz a felfelé mutató iránnyal leszámolni. Nem volt szükség arra, hogy nemet mondjon rá, ellenkezőleg, sokszor hasznosnak bizonyult, a belső világ céljainak szolgálatába állítani azt. Szociális uralkodó viszonyokat isten akaratával lehetett igazolni. Politikai célokat megszenteltek, nemzeti törekvések vallásos indokot kaptak. Ám mindez csak, a vallás veszélytelenítse, és a felfelé mutató irány ártalmatlanná tevése után volt lehetséges. A megrázkódtatásnak, ahogyan a prófétai istenélményből ismerjük, az ipari társadalomra jellemző gondolkodásában nincs helye. Mintahogy nincs a világba behatolt és folyamatosan behatoló Új Lét üzenetének sem. A vertikális felfelé mutató irányánál nehezebbnek bizonyult a modern ember számára a vertikális lefelé mutató irányának, a démoni-rombolásnak a legyőzése. A 18. század elején próbálták meg először, nem kevés sikerrel. A lefelé mutató irány legextrémebb szimbólumától, a pokoltól, könnyen meg lehetett szabadulni, és maga a szó csak szitokszóként maradt meg a nyelvben. Ezt követt nemsokára a bűn és az eredendő bűn fogalma. Az ember helyzetéről mély pesszimizmust fejezett ki, ami összeegyeztethetetlen volt, a belső világ vidám igenlésével. Végül pedig a halál száműzetésére került sor közéletből, beszédből, és a figyelem középpontjából. A halálról beszélni tapintatlan dolognak számított. Ezzel pedig nemcsak a babonás ördöghit hagyta el a fedélzetet, hanem vele együtt, ment a társadalmi- és egyéni életben működő démoni-romboló erőkről való tudás is. Ez modern ember, amilyenné a belső-világ elve formálta őt.

És mégsem ő. Soha nem volt ilyen teljesen és már nem ilyen. A 20. század embere megtapasztalta, hogy véges, hogy a vertikális lefelé mutató iránya nem vágható el. A végesség szelével szemben jár, és börtöne falának fut, ahova a belső-világ elve zárta be. Napjainkban börtönként éljük meg azt a belső világot, amelyik egykoron az egyre fenyegetőbb túlvilágtól szabadított minket meg. A végességtől való félelem az ipari társadalom hordozóit és mozgatóit is megérintette. A 20. század művészete, irodalma és filozófiája ennek lehengerlő bizonyítéka. Stílusuk, amelyet a széttépettség valamint az univerzumnak és az embernek az őselemekhez való visszatérés jellemez, azt mutatja, hogy a száműzöttnek hitt démonok, hogy így nevezzük őket, visszatértek. Ismét lehet tudni az ember tragikus szétesettségéről, bűnről, kiüresedésről és kétségbeesésről. Ám ez még nem jelenti a végesség falainak áttörését. Nincs olyan józan megfigyelő, aki azt állítaná, hogy a nyugati világban, Amerikában és Európában, megindult vallásos hullám, válasz lenne a mélység dimenziójának a kérdésére. Amit mutat, hogy a 20. század közepén sokan keresik ezt a választ. Sokszor érezhetjük viszont, hogy a vallásos érdeklődésnek ez a fajta visszatérése veszélyt jelent a kérdezés őszinteségére és radikalitására nézve. Ez történik, amikor a vertikális szimbólumait a horizontális szolgálatába állítják, amikor propaganda, reklám, és üzlet hatalmai a valláshoz való odafordulást saját, nagyon is véges céljaik eléréséhez használják. A belső-világ börtöne ezáltal még áthatolhatatlanabbá válik.

A belső-világ elvével szoros kapcsolatban áll a tárgyiasítás, vagy dologgá válás elve. Ez az elv is vallásos volt eredetileg. Hátterében az ember méltóságának gondolatát kell látnunk. Azt, hogy minden ember az univerzum individuális tükre, a világ kicsiben, mégis a létezés minden szintjénél magasabb. Az értelemmel megáldott ember, arra hivatott, hogy mindent amivel találkozik megismerjen és visszatükrözzön, valamint, cselekedjen és uralkodjon. Vele szemben, mint szubjektummal szemben, minden más objektummá válik. Ez az, ami a tudományban és technikában kiteljesedő programmá válik. A tudomány és technika megszabadít a babonáktól, a mágikus félelmektől, a természet mechanizmusai által meghatározott tennivalók szolgasága alól. Minden igazit leszerelnek, annak a javára, aki értelmével hatalmat gyakorol a dolgok felett. A dolgok többé nem hatalmak, csak objektumok. De bosszút állnak azon, aki szolgaságba taszította őket. Magukkal rántják az embert, és őt is dologgá teszik. A végesség börtönében az ember dologgá válik. Ennek a helyzetnek a veszélyeit írták le a 19. század prófétai szellemei, és ma már mindenkinek a nyelvén ott vannak. Ma már mindannyian látjuk, hogy mit jelent a társadalom gépezetének egy részének lenni, amelyik arra kényszerít, hogy a termelés és fogyasztás törvényéhez alkalmazkodjunk. Elsőként az ipari társadalom proletariátusának reakciójában tudatosult ez. A sors elleni küzdelmükben, hogy ne váljanak áruvá a gazdasági folyamatban, és ne legyenek a termelés gépezetének egy része. Később az alkalmazottak és hivatalnokok alsó rétegének életében is megmutatkozott, abban, hogy azt mechanikussá tették, munkára és szabadidőre osztották. Jelenben pedig a nagy ipari vállalkozások alkalmazottainak-, valamint a bürokratikus apparátus középső és felső rétegeivel szemben, az életüket a legapróbb részletekig meghatározó konformizmus követelésében mutatkozik. Mindenek előtt azonban abban, ahogyan az egész nyugati világ, a nyilvánosságot formáló hatalmak, a rádió és TV, újság és mozi, reklám és propaganda, folyamatos nyomása alatt áll. A szellemi szabadságra nézve azért veszélyesek még ott is, ahol annak politikai szabadsága biztosított, mert hatásuk csak félig tudatosul bennünk. A modern ember a konformizmus elleni vétkezés és emberi öntudatának elvesztése, csupasz objektummá, a konformizmus áldozatává válás félelmei között áll.

A tárgyiasítás elleni lázadás leglátványosabb kifejeződései a művészet, irodalom és filozófia ugyanazon formái, amelyek a végesség börtönéből akarnak kitörni. A 20. század expresszionista stílusa önmagában egy hatalmas protestálás az ember dologgá válása ellen, de mindössze ahhoz a kérdőjelhez vezet minket, amelyet a vallás felé fordulás jelensége mögé tettünk. Itt is úgy lesz, és már úgy is van, hogy az ember dologgá válása elleni protestálás kifejező formái, például a reklámok képi világában, a tárgyiasítás eszközeivé válnak. Dacára annak, hogy milyen forradalminak tűntek kezdetben, a konformitás olyan elemeivé válnak, amelyeikbe korunk legextrémebb ötleteit is belepréseli. És itt meg kell említenünk, hogy ebben a tekintetben a keleti és nyugati világ közötti különbség egyre kisebb.

Végül vessünk még egy pillantást, a modern embert meghatározó, harmadik elvre, az átalakítás elvére, azaz a természet és társadalom ember által végzett átalakítására. Itt is szembeszökő a vallásos háttér. A földet, a béke és igazságosság, és minden ember számára elérhető boldogság birodalmává, vallásosan mondva isten országának színterévé, alakításának akaratában mutatkozik meg. Ám a vallásos háttér nemsokára, a természet tényleges kizsákmányolása és meghódítása, valamint a társadalomnak ebből a célból való átszervezése, által eltorzult. A haladás égisze alatt egyre több dolgot termelünk.  A határtalan termelés lehetősége ellenállhatatlan kísértéssé válik, hogy azt meg is tegyük. Azért termelünk, mert megtehetjük. A lehetőség a földi téren túl is adott. A termelés által mindig új és új lehetőségek nyílnak meg előttünk, határtalanul haladunk előre a horizontális irányba, míg egyszercsak hirtelen az eltorzult vertikális dimenzióból egy kérdés szólal meg: minek? Elértük a boldogságot, az igazságosságot és a békét? Nem sokkal inkább a tanácstalanság gyötrelme, a világ kettéosztottsága, a hatalom és tulajdon elosztásának igazságtalansága a népek között, a természet meghódításának eszközei által adott önpusztítás lehetősége, az eredményei a horizontális irányba való előretörésnek? Undor, üresség, és az értelmetlenség érzése sok modern embert magával ragadott, főként a fiatal generációból. Sokak lelki egyensúlya megingott. A haladás gondolata elvesztette bűvöletét. A földi paradicsomba való hit elveszett. Gyógyulást keresünk a vertikális irányból, sokszor misztikus formában. De megjelenik a modernizált vallásos sámán, és a vertikális irányt a visszahajtja a horizontálisba. A mentálisan összezavarodottnak azt ígéri, hogy újra képessé teszi arra, hogy a konkurencia harcában, a horizontális irányban tudjon élni.

Ez a modern ember, ahogyan keresztény-protestáns szemmel látjuk. Nem az istentelen ember képe ez. Hisz az, alapvetően nem is létezik, mert Isten az embert sohasem engedi ki kezéből. Egy kép ez, arról az emberről, aki nem tudja, hogy Isten kezében, és milyen módon van ott. Egy kép ez, a modern emberről, akiben saját modernitásának elvei széttöredezettek, aki az elveszett vertikális dimenzióért harcol, aki az őt fogva tartó végesség falainak rohan, aki kétségbeesve védi öntudatát, amelytől a világ dologgá válása révén meg akarja fosztani, aki az értelmetlenné vált horizontálisból az értelmet adó vertikálisba akarja magát menteni. Ez a modern ember, ha valóban ő az, egy kérdés, még mielőtt kérdést tehetett volna fel, egy kérdés, amelyet a keresztény lelkiismeretnek meg kell hallania, és fel kell tennie magának, abban a reményben, hogy a keresztény üzenet olyan válaszokat tartalmaz, melyeket a modern ember, amennyiben az ő szituációjában, az ő nyelvén szólalnak meg fel tud fogni.




 

A bejegyzés trackback címe:

https://uzletietika.blog.hu/api/trackback/id/tr38759919

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.