A drámában nincs lehetetlen
Vannak elmaradt beszélgetések. Vannak ki nem mondott szavak, és fel nem tett kérdések. Nagyon sok elmaradt beszélgetésem van mesterünkkel, Dr. G. Max Claytonnal, Maxszel. A jelenlétében soha nem éreztem azt, hogy valamit - például a vele töltött időt - ki kellene használnom. Ezért nagyon sok kérdésemet nem tettem fel. Nem beszélgettem vele például arról, hogyan jelenik meg keresztény hite abban a munkában, amit dramatistaként végez. Pedig mindvégig azt volt a meggyőződésem, hogy teológiai gondolkodása nem valami mellékszál a munkásságában, hanem mindannak, amit csinál, a központi aspektusa. És most már késő.
De pont Max Claytontól tanultuk meg, hogy a drámában nincsen lehetetlen, és éppen a szerepcsere segítségével átléphetünk újra és újra a valóságon túli valóságba. A dráma valóságában, ami integrálja és betölti a valóságot. Így teszek most én is, és rámelegedve Maxre, szerepcserék sorozatával megpróbálom bepótolni a bepótolhatatlant: beszélgetni mesterünkkel, Max Claytonnal nemcsak a drámáról, hanem mindarról, amit a világról, az emberről, és az Istenről gondolt.
A Lelki Jelenlétről
Jenő: Max, amikor először láttalak vezetni a klasszikus pszichodráma workshopon, folyamatosan egy protestáns teológus alakja jelent meg előttem.
Max: Egy teológus? Kicsoda?
Jenő: Paul Tillich.
Max: Ah, hogy Tillich! Ismerem és szeretem őt. De miről jutott eszedbe?
Jenő: Feltűnt, hogy nagyon sokszor arra melegíted a protagonistát, hogy az, ami vele a színpadon történik, nem valami réginek az ismétlődése, hanem egy vadonatúj pillanat.
Max: Igen.
Jenő: Olykor még az órádra is ránéztél, és hangosan azt mondtad: ma 2011. november 13-án, 11 óra 32 perckor, itt a lehetőség, hogy valami újat próbálj ki.
Max: Igen. Ezt mondtam.
Jenő: És ahogyan erősítetted a protagonista rámelegedését ebben a szerepinterjúban, nekem újra és újra megjelent Tillich alakja. Még egyetemistakén olvastam a prédikációit, amiket idős korában a chicagói egyetem diákjai előtt mondott el. Az egyik prédikációjában arról ír, hogy az örök élet nem a végtelen idő, hanem az itt és mostban való jelenlét.
Max: Igen, igen. Így igaz. Tillich nagyon pontosan megfogalmazza ezt. Úgy is nevezi ezt, mint a mélység dimenziója. Pillanatokra benne lehetünk a mélység dimenziójában, a vallás, a spiritualitás dimenziójában. Amikor képesek vagyunk csak a jelenben lenni. Kapcsolatban lenni magunkkal és azokkal, akikkel együtt vagyunk. Ilyenkor én sokszor látom áradni a szeretetet.
Jenő: Tillich szerint ezt hívták a régiek úgy, hogy Szentlélek. Mivel azonban ma a szó hallatán a legtöbb embernek egy békegalambszerű alak jut eszébe, azt javasolja, hogy inkább használjuk a Lelki Jelenlét kifejezést.
Max: Lelki Jelenlét. Igen, ez tetszik nekem! Ez a Jelenlét tesz képessé arra, hogy meghaladjuk mindazt, amit addig tudtunk a világ és az ember természetéről. Vannak drámák, amelyik érintik ezt a mélységet. A The Living Spirit of the Psychodrama Method című könyvemben egy konkrét példán keresztül mutatom be, hogy ilyenkor mi történik a színpadon.
Jenő: Sokszor láttam ezt vezetéseid közben. Ilyenkor szinte tapintható, hogy a színpadon valami új jön létre. Amikor a protagonista valami olyasmit tesz, amit korábban soha.
Max: Igen. A színpadon először létrejön egy konfliktusos rámelegedés, amelyik a protagonistát sokszor már évtizedek óta kíséri. Egy rámelegedés, amelyik elszakítja őt a kreativitásától és megfosztja őt attól, hogy spontán módon tudjon reagálni, hogy ki tudja fejezni önmagát, és így kapcsolatban tudjon maradni magával és a világgal. De az itt és mostban ott van a változás lehetősége.
Jenő: Miért?
Max: Mert a vezető és a csoport jelenléte megváltoztathatja a pillanatot. A protagonista máshogy reagálhat mindarra, ami kikerült a színpadra: új rámelegedést és szerepeket hozhat létre.
Jenő: A pszichodráma ezért nem az örök visszatérés mítoszát hirdeti, hanem az új lét lehetőségét.
Max: Szerintem igen. Nem visszamegyünk az időben. Az itt és mostban hozunk létre valami újat.
Jenő: Az új lét, amelyik meghaladja az örök visszatérés mítoszát, a keresztény teológia legfontosabb üzenete. A pszichodráma is hordozná a kereszténység üzenetét?
Max: Nem tudom, hogy hordozza-e. Én soha nem mentem el ennyire messzire vezetés közben. Soha nem mondtam volna, hogy ez vagy az a módszer keresztény módszer. Azt gondolom, hogy ez nem fontos. Ez csak egy bélyeg, egy kategória, amit a filológusoknak fontos felhelyezni mindenhova. Én azt tudom biztosan, sőt mély meggyőződésem, hogy az emberben ott van nagyon erősen az a képesség, hogy meghaladja önmagát. A dráma nyelvén ez maga a spontaneitás.
Jenő: Tillich szerint ez a vitalitás. A forrás, ami lehetővé teszi, hogy éljünk.
Max: Én úgy látom, hogy a spontaneitás az a lehetőség, hogy az ember bármilyen adott helyzetet képes meghaladni bármelyik irányban, és ez a lehetőség arra kényszeríti, hogy önmagán túli világot alkosson. A vitalitás alkotóerő: az ember képes önmagát meghaladó módon alkotni, anélkül, hogy elveszítené önmagát. Egy pszichodráma játékban ezért mindig abból indulok ki, hogy az itt és mostban lehetőség van arra, hogy valami új történjen. Valami, ami eddig soha nem történt meg, valami, ami soha nem létezett korábban. Amikor azt látom, hogy valaki elakadt, nem képes a változásra, akkor nem azt tartom fontosnak, hogy mint terapeuta megértsem ennek az elakadásnak a hátterét, hanem hogy az itt és mostban támogassam őt abban, hogy kapcsolatban maradjon a benne élő vitalitással. Hogy kipróbáljon valami teljesen újat.
Jenő: Az új lét, ami megőrizve haladja meg a régit. Integrál és egyben transzcendál. „Spontaneity begets more spontaneity”.
Max: Life begets more life.
Minden hozzátartozik az élethez
Jenő: Ezért írod egy helyen, hogy a pszichodráma több mint az élet, larger than life. Nagyon sok dramatista ezzel szemben éppen, hogy azt mondja, hogy a drámacsoport nem is igazi valóság. Hanem csak egy majdnem, egy mintha valóság. A csoport egy védett hely, egy majdnem valóság. Ha ebben a védett, majdnem, mintha világban meg tudsz tenni valamit, akkor majd az igazi valóságban, a való világban is menni fog.
Max: Nem, nem, nem, nem. Nincs két valóság. Ha többféle valóság létezik egymás mellett, akkor soha semmi nem igaz. Kinek van bátorsága azt mondani, hogy ez a valóság, az meg nem az? Honnan veszi valaki a tudást és a hatalmat ehhez?
Jenő: De hisz azt lehetne erre mondani, hogy ami a csoportban történik, csak játék. A protagonistának nincs ott az anyja meg az apja. Ez csak egy játék.
Max: Pedig ott vannak! Ugyanaz a rámelegedés van ugyanis jelen a protagonista számára, mint amikor fizikai valójában találkozik az antagonista szereplőkkel. Látja és érzi a színpadon a jelenlétüket.
Jenő: Ezért állítottad le ma is a vezetőt, amikor azt mondja, hogy hozd ide az anyád, hozd ide az apád?
Max: Igen. Pontosan. Hát nem látja, hogy már ott vannak a színpadon? A protagonista rámelegedése nő, szinte szagolja őket. Nem kell már idehozni őket! Itt vannak. Ki kell választani valakit a szerepre! Ha a drámavezetők követnék a protagonista rámelegedését, nem mondanának ilyen hülyeségeket. A rámelegedés ugyanis nem egy pszichoterápiás műszó, hanem maga az élet. Ezért nincs két, vagy több valóság. Egy valóság van!
Jenő: Pedig olyan jó azt mondani, hogy ez hozzátartozik az én világomhoz, az nem. Vagy, hogy ez az én igazi világom, az csak játék.
Max: A teremtés végén a teremtő azt mondja, hogy minden nagyon jó. Mi az életet kaptuk ajándékba. Nincs olyan hatalmunk, amivel eldönthetnénk, hogy mi tartozik az élethez és mi nem! Minden az élet! Minden az élethez tartozik! Az öröm, a bánat, a szenvedélyek, a késztetések, az érzések, a harag, a düh, a bánat, a vágyak.
Jenő: Tehát szerinted nem az a cél, hogy meghaladjuk a vágyakat és érzelmeket, amik a szenvedés forrásai?
Max: Nem, nem! Ezt ugyan nem a németek találták ki, de pontosan olyan rosszul hangzik. Az embernek az a feladata, hogy ember legyen! Nincs tökéletes élet, és az ittlétünknek nem az a célja, hogy tökéletesre csiszolgassuk magunkat, hanem hogy kapcsolatba kerüljünk mindazzal, ami az életünk.1 Minden erre épül a drámában is. A protagonista ezért nem tud hibázni. Mert minden, ami belőle jön, a lehető legigazabb, és a lehető legéletebb élet. Lehet, hogy vezetőként nem tudok mit kezdeni vele, és reménykedem, hátha mond valami értelmesebbet, de az már nem a protagonista játéka lesz. Ha nem tudom elfogadni az életet olyannak, amilyen, akkor nem tudom elfogadni magamat, és nem tudom elfogadni a protagonistát. Minden hozzátartozik az élethez.
Az értelmet kereső rámelegedés
Jenő: Ezért lehet, hogy időnként teljesen lehetetlen rámelegedésekbe engeded bele a protagonistát?
Max: Nem értem ezt? Mi az, hogy lehetetlen rámelegedés? Olyan nincs!
Jenő: Úgy értem, hogy olyan szerepekre melegíted rá a protagonistát, amitől minden épeszű vezető inkább meg akarja óvni a protagonistát és a csoportot, vagy igyekszik elkerülni. Amikor például arra biztatod a protagonistát, hogy gyilkolássza le az embereket, akik körülötte vannak.
Max: Már értem. És igen, azt kell, hogy mondjam, hogy ezért. Amikor azt látom, hogy a protagonista világában van egy nagyon erős rámelegedés, amit nem tud elfogadni, vagy amit nem ért, akkor segítek abban, hogy minél erősebben kikerüljön a színpadra. Az emberi élet értelmet keres. Mindennek, ami történik velünk, kell, hogy legyen értelme.
Jenő: Arra gondolsz, hogy mindennek van oka és magyarázata?
Max: Nem pontosan. Nem arra gondolok, hogy ok-okozati összefüggések vannak, hanem valami belső értelem és megértés. Rengeteg olyan rámelegedést hordozunk magunkban, aminek nem értjük a jelenlétét. És ezek a rámelegedések mindaddig ismétlésre kényszerítenek, ameddig meg nem értjük őket. Ezeket az ismétléseket a pszichoterápia is nagyon jól ismeri. Sokszor ezek az ismétlések jelennek meg emberi játszmáinkban.
Jenő: Azért ismétlünk, mert valami értelemet szeretne kapni?
Max: Én úgy gondolom, hogy igen.
Jenő: Az által, hogy a protagonista beleengedheti magát a nem megdolgozott rámelegedésébe és kifejezheti magát, értelmet kap, és képes lesz meghaladni?
Max: Igen, ez az ötletem.
Jenő: De ha ezek a rámelegedések nem tudatosak, akkor egyáltalán hogyan tudnak kikerülni a színpadra?
Max: Mert a protagonista teste elárulja őket. Mindenkinek van egy teste. Mindenki kapott egy testet. Van, aki sovány, van, aki kövér, van, aki alacsony, van, aki magas, de mindenkinek van egy teste. A viselkedés, az érzések, az érzékelés nem absztrakt dolgok, hanem a tested állapotai. Nincs testtől független lélek. Amikor például dühös leszel, az látszik a testeden. Mindenkinek másképpen, de látszik. Te milyen vagy, amikor dühös leszel?
Jenő: Kipirul az arcom, elkezd dobogni a szívem, és valami történik a hangommal is.
Max: Pontosan. Így van ez mindennel. A test mindent elárul. Az egész szociális atom ott van a testedben.
Jenő: Mint, amikor valakinek nem azért görbe a háta, mert gerincproblémái vannak, hanem mert ott áll mögötte valaki, aki lenyomja?
Max: Pontosan. Sajnos sokszor elveszítjük a testünkkel való kapcsolatot, mert nem használjuk. A drámavezetők is: hányszor látom, hogy ott áll és nincs benne erő. Nem hajlik a térde, nem mozog a keze. Vagy épp ellenkezőleg, össze-vissza kalimpál. Szörnyű!
Jenő: És hogyan tudsz a protagonista testében megjelenő rámelegedésekkel dolgozni?
Max: Például a duplázással. Azzal, hogy duplázom a másik embert. Felveszem a testtartását, olyanná válok mint ő. Összekapcsolódunk, és a rámelegedés az én testemet is úgy formálja, mint az övét. Azonban az én számomra szokatlan lesz, hogy görbe háttal ülök, hogy összeszorul a gyomrom, vagy hogy ökölbe szorítom a kezem. És hasonmásként hitelesen ki tudom mondani, ami történik velem.
Jenő: És máris kikerült a színpadra a tudattalan, de jelen lévő rámelegedés.
Max: Igen, pontosan. A testünk a személyiségünk lenyomata. Személyek vagyunk. Egyszeri és megismételhetetlen lények. Mert van testünk.
Ami mégsem tartozik az élethez
Jenő: Max, amikor utoljára találkoztunk, mondtál valamit. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az egyik utolsó szavad hozzánk. Már akkor is nagyon megütött. Most viszont már úgy gondolok rá, mint egy nagyon fontos utolsó üzenetre.
Max: Elárulod, mi volt az?
Jenő: Igen. Azt mondtad, hogy a bűntudatnak nincs helye az emberi létben.
Max: Igen, így van! A bűntudatnak nincs helye! Látod, mégis van valami, ami nem tartozik az élethez. A bűntudat nem tartozik hozzá. A bűntudat egy hazugság. A bűntudat nem összeköt, hanem eltávolít az emberektől.
Jenő: Honnan tudhatod?
Max: Azért, mert nem azt a parancsot kaptuk, hogy érezzünk bűntudatot egymás iránt, hanem, hogy szeressük egymást. Semmi mással nem tartozunk egymásnak. Ha valamit csináltál, amit megbántál, csinálj helyette valami mást! Hozz létre valami újat! Reagálj, kapcsolódj, legyél jelen!
Felhasznált írások
CLAYTON, Max – CARTER, Philip – The Living Spirit of the Psychodrama Method, Resource Books, 2004
CLAYTON, Max: Reflections on Dubling, in.: ANZPA Journal, 2009, 18
CLAYTON, Max: The Preparation and Writing of a Social and Cultural Atom Paper, in.: ANZPA Journal 4 Dec 1995
CLAYTON, Max: A Creative Spirit at Work in Our Association: Then and Now, in.: ANZPA Journal 2011, 20
CLAYTON, Max: Delightful Moments for a Toiling Psychodramatist, in.: ANZPA Journal 6 Dec 1997
CLAYTON, Max – HONIGH, Frans – An Interview with Red Dr Max Clayton, in.: CentreCOMM, May 2013, http://si30147.swp0001-052nlvip.server-web.com/emagazine/
CLAYTON, Max: Towards Becoming Inified, in.: CentreCOMM, May 2013, http://si30147.swp0001-052nlvip.server-web.com/emagazine/
CLAYTON, Max: Renewed Dedication and Triumphant Perseverance, in.: CentreCOMM, May 2013, http://si30147.swp0001-052nlvip.server-web.com/emagazine/
TILLICH, Paul: Létbátorság, Teológiai Irodalmi Egyesület, 1999