Minden segítő szakmában dolgozó ember számára, legyen terapeuta, csoportvezető, tréner, coach, lelkész-lelkigondozó munkájában eljön egy pont, amikor el kell döntenie, hogy mit gondol szakmájának központi kérdéséről: az emberi életről. Mit gondol az emberről, mint gondol az életről, mint gondol lét értelméről. Természetesen nem azt állítom, hogy szüntelenül filozófiai magasságokban kell lebegni, de időnként fel kell tenni ezeket a kérdéseket és tudatos választ kell rá adni. Az a segítő, aki ezt nem teszi meg, egy nézőpont rabja lesz, anélkül, hogy tudna róla.

Az iskolapélda: pszichoanalitikus nézőpont, mint igazság

Nagyon jól mutatja, hogy mit jelent az, amikor egy nézőpont igazsággá válik, a modern pszichoterápia emberről alkotott képe. Ma már minden nőklapja olvasó hajlandó igazságnak elfogadni, hogy az embert traumák és elfojtások határozzák meg, amit fel kell dolgoznia, csak így fejlődhet. Ugyanakkor a fejlődés tipikusan a 19 század gondolkodásának konstrukciója. Nem véletlen, hogy Freud a 19. század embere fejlődésben gondolkodott, hisz körülötte minden a fejlődésről szólt. Azok a tudományágak, amelyek a 19. században születtek, mind a fejlődés mentén definiálták magukat: a közgazdaság, szociológia, és a pszichológia is. De vajon az ember élete tényleg arra van, hogy fejlődjön? Számtalan korábbi európai hagyomány létezik, amelyik az emberi élet értelmét nem a fejlődésben látja. Biztos, hogy a pszichológiának igaza van?

Dobjuk ki Freudot és az analitikus pszichológiát? Természetesen nem. Hisz mindegyik pszichológiai irányzat magán hordozza korának valamelyik fontos hagyományának a hatását. A kérdés sokkal inkább az, hogy mennyire vagyunk képesek ezt felismerni, és tudatosan vállalni egy hagyományhoz való tartozásunkat.Óriási különbség van aközött ugyanis, hogy úgy beszélek valamiről, hogy meg vagyok győződve, hogy az, amit állítok egy objektív igazság, vagy úgy, hogy azt tudatosítom, hogy egy nézőpontot képviselek.

Az igazság fogsága helyett a nézőpont szabadsága

Egy csoportvezető, terapeuta öntudatlanul normát ad a klienseinek. Amikor azt mondjuk segítőként valakinek, hogy ahhoz, hogy teljes életet élj, még nagyon sok elfojtásoddal szembe kell nézned (amit abszolút lehet igaz kijelentés) akaratlanul arra hangoljuk, hogy ő még nem teljes ember, és sokat kell dolgoznia. Sőt sokszor ki se kell mondanom elég, ha azt gondolom egy kliensemről, hogy "tipikus borderline". Ezzel a gondolattal ugyanis azt üzenem magamnak - egy nézőpontból - hogy beteg. Vagy, amikor egy csoportdinamikai nézőpontból azt látom valakin, hogy ellenállásban van, akkor az az ellenállás egy másik nézőpontból lehet, hogy teljesen egészséges reakciónak is tűnhet. A kérdés, hogy melyik ablakon nézek be a szobába. Milyen nézőpontot választok, tudom-e, hogy ahonnan én látom a világot az egy nézőpont, tudatosan választott nézőpontból látom-e a másikat, és képes vagyok-e még nézőpontot váltani, ha szükséges? Óriási különbség van ugyanis aközött, hogy vezetőként úgy tekintek-e azokra, akikkel együtt dolgozom, hogy ők esetek vagy, úgy, hogy emberek.