Amikor arra a kérdésre kell válaszolnom, hogy a saját felfogásom szerint mi is tulajdonképpen az etika, a morál, mindig Paul TILLICH válasza jut eszembe. Ideje, hogy a blogra is kikerüljön ez a válasz. TILLICH:

„Hogyan tudatosul az emberben a léttel való találkozása során a „kellő” (ought-to-be)? Hogyan van az, hogy az ember az erkölcsi parancsokat feltétlen érvényű parancsként tapasztalja meg? A jelenkori etikai vitákban gyakorlatilag szinte teljes egyöntetűséggel a protestáns és kantiánus felismerések alapján válaszoltak erre a kérdésre: úgy és azáltal, hogy amikor egy személy (aki már és még nem személy) találkozik egy másik, ugyanezen feltételek között lévő személlyel, mindketten valóságos személlyé válnak. A „kellést” alapvetően az én-te kapcsolatban tapasztaljuk meg.

Ez a helyzet másképpen is leírható: a saját világával szembenéző embernek az egész világegyetem a rendelkezésére áll, mint központosult énjének potenciális tartalma. A lét végessége miatt természetesen vannak tényleges korlátok is, de a világ végtelenül nyitott az ember számára: bármi az én részévé lehet. (…) De valami megakadályozza az embert, hogy minden tartalmat önmagába vonjon. Ez az akadály: a másik én. Az egyik leigázhatja és kizsákmányolhatja a másikat a maga szerves (és pszichológiai) valóságában, de mint „másik ént” a lélek dimenziójában soha. Az egyik megsemmisítheti a másikat (akár mint másik ént is), de soha nem teheti saját központosultságának tulajdon tartalmává. Az önkényuralkodók ilyen irányú kísérletei mindig kudarcba fulladtak. Senki sem foszthat meg egy személyt attól, hogy személynek tartsa magát, és személyként való elbánásra tartson igényt. Tehát az embernek azon vágyakozását, hogy egész világát magához hasonlítsa (asszimilálja), a másik én korlátozza, és ennek a korlátnak a megtapasztalása az erkölcsi imperatívusz, a „kellés” parancsának megtapasztalása. Ezzel a megtapasztalással kezdődik el az én erkölcsi létesülése a lélek dimenziójában. A személyes élet akkor kezd el kibontakozni, amikor a személy egy másik személlyel találkozik. Másképp ez nem lehetséges. (…) Ennélfogva tehát a személy mint személy önegységesítése mindig egy közösségen belül valósul meg, vagyis ott, ahol lehetséges és tényleges a központosult ének folyamatos találkozása.”

(TILLICH, Paul: Rendszeres Teológia, Osiris, 402)