"Az enyim, a tied mennyi lármát szüle, Miolta a miénk nevezet elüle." - idézzük gyakran Csokonai örökbecsűvé lett sorát. Rousseau társadalom-felfogásának alapkövének is mondhatnánk ezt a gondolatot.
Sajátos ellentmondás, hogy Hobbes szerződés-modellje azonban épp a fordítottjából indul ki. Ő a kezdeti állapotot épphogy nem az idilli ősközösségben, hanem a mindenki mindenki ellen vívott háborújában látta, ahol az egymással szemben álló érdekek örökös harcát végül a Szuverén-ben megtestesülő államhatalom csendesítette el.
Bármelyik emberképből indulunk is ki, tény, hogy a tulajdon kérdése problémákat vet föl. Különbségek ugyanis mindenképpen voltak és lesznek is az emberek között. A közösnek mondott tulajdont sem egyenrangúan bitrokolja mindenki, hanem az erőviszonyok alapján. Kezdetben ez feltételezhetően a testi erőfölényben valósult meg.
Később, az emberi közösségek egyre bonyolódó szerkezete már különféle intézmények létrejöttét hozta magával, amelyben a vagyoni előnyök váltak átválthatókká hatalmi fölénnyé, minek által az anyagi javak ellenében megvásárolhatóvá lett mások fizikai ereje, amelyet a többiek leigázására, szolgaságba hajtására lehetett igénybe venni.
A történelemben a feltételezett ősközösséghez való – tudatos, és magasabb szinten történő – visszatérésekre tett kísérletek is épp emiatt vallottak rendre kudarcot. Mindig voltak “egyenlőbbek”, mindig kiválasztódtak vezetők – még ha ez nem is feltétlenül a testi erő, vagy a fegyverek mennyisége, hanem akár észbeli adottságok által történt is.
Ha névlegesen közösnek is mondták az anyagi javakat és azok előállításához szükséges eszközöket, a tény mégis az, hogy valamilyen módon kiválasztódott kevesek kezében volt a hatalom, ennélfogva ténylegesen ők rendelkeztek azok felett.
Ez nem csak elkerülhetetlen, hanem szükségszerű, sőt egyenesen kívánatos is. Szintén tapasztalati tény ugyanis, hogy a “közös” fogalmához óhatatlanul tapad hozzá a “senkié”, tehát “nem az enyém” értelmezés. Ami pedig “nem az enyém”, az iránt közömbös vagyok, sőt, bizonyos értelemben ellenséges a hozzá való viszonyom. Ez egyrészt abban nyilvánul meg, hogy nem vigyázok rá, sőt, némi kárörömmel nézem, ha elromlik, elpusztul, kárba vész, másfelől viszont ott a csillapíthatatlan vágy, hogy ezt a “senkié”-t sajátommá, magamévá tegyem, azaz ellopjam, elherdáljam.
Ettől a rossz beállítódástól véd meg bizonyos értelemben a tulajdonlás. Ami az enyém, azt féltve őrzöm, arra vigyázok, azt gyarapítani, és nem tékozolni igyekszem. A probléma nem is ebben áll, hanem az elviselhetetlenül nagy és aránytalan különbségekben. Aki nagyon sokat birtokol, azt már képtelen áttekinteni, ennélfogva egyedül nem tudja megóvni. Szüksége lesz embertársai munkájára, ez viszont megint csak azt fogja eredményezni, hogy a javakkal olyanok bánnak, akik azokat nem tartják sajátjuknak, tehát úgy érzik, nem fűződik érdekük ahhoz, hogy azokat megóvják, gyarapítsák. “Azért gürcölök, hogy a tőkés még gazdagabb legyen, én meg éhbért kapok.”
Akár a közös tulajdon, akár a kevesek által birtokolt aránytalanul nagy vagyon hasonló sorsra jut. Ezért amikor a Biblia “Ne lopj” parancsolatát halljuk, nem csak arra kell gondolnunk, hogy a mások által birtokolt javakat tartsuk tiszteletben, hanem azt is hallani kell mögötte, ami szintén bibliai parancs, és épp a tehetőseknek szól, és nagyon sokféle megfogalmazásban szerepel, különösen a Deuteronomiumban (Mózes 5. könyve). Ennek lényege, hogy a gazdagnak kötelessége a vagyonával gondoskodia a környezetében élő szegényekről, nincstelenekről.
Az emberi társadalom élhetőbbé tétele tehát nem a kényszeres újraelosztás, a nagy különbségek miatt kialakult elkeseredettség által legitimáltnak vélt rablás újra és újra ismétlődő “mindenkinek mindenki más ellen vívott harca” által valósulhat meg, hanem azáltal, ha mindenki belátja a saját helyzetéből adódó társadalmi kötelezettségét, amely egyben saját jól felfogott érdeke is. A szegény ne érezze feljogosítva magát a lopásra, a gazdag pedig érezze kötelességének, hogy többet tegyen a társadalom egészéért, az egyenlőtlenségek elviselhetőbbé tételéért.
Bartha István
