Önámítás, embertelen bánásmód a kollegákkal, sziszifuszi kapaszkodás a ranglétrán. Megkockáztatom, hogy mindannyian tettük már valamelyiket. Én igen. Ezekről szól az Arbinger Institute Vezetők a dobozban című könyve, amely magyarul is megjelent a Stars' Bridge üzleti tanácsadó gondozásában. A könyv a szervezeti hatékonyság kérdését új nézőpontból közelíti meg: bemutatja, hogyan akadályozhatja meg az önámítás a kimagasló teljesítmények elérését. A könyv ajánlója szerint azok az emberek, akik az önámítás csapdájában élnek, úgy viselkednek, mintha egy doboz tartaná fogva őket. Vakok a körülöttük lévő valóság iránt.

(kép forrása: http://www.arbinger.hu/)

Bár a szerzők szándéka valóban az volt, hogy megbirkózzanak az egyik legkonokabb szervezeti-szociálpszichológiai nehézség, az önámítás legyőzésével, a könyv fókusza inkább a másik emberhez való viszonyuláson van. Az első fejezet teljes egészében azt taglalja, hogy a magánéletben és a munkahelyen egyaránt káros gyakorlat az, ha a másikat tárgyként, akadályként vagy saját boldogulásunk eszközeként tekintjük.

Olvasva a könyvet első reakcióm szerint szomorú, hogy egy felnőtteknek szóló üzleti tanmesébe kell beágyazni azt, hogy még a titkárnőt sem lehet tűzőgépnek tekinteni, annak ellenére, hogy a cég kapujáig kígyózik az utcán a titkárnőjelöltek sora. Átlépve önmagam árnyékát, mégsem hoztam azonnal ítéletet a szöveg fölött. Rá kellett döbbennem, hogy bizony magam is elkövetek ilyesmit. Az történet főhőse az egyik példabeszéd-jellegű fejezetben például miután befészkelte magát a zsúfolt repülőgépen az ablak melletti ülésre és elhelyezte a szomszéd széken a táskáját egészen a felszállásig azon aggódik, nehogy mellé akarjon valaki ülni. Mindent megtesz territóriuma védelmében, a lehető legnagyobbra nyitja a számára fedezékként szolgáló újságot, amint úgy érzi, valaki szemet vet arra a helyre, ahol az aktatáskája utazik. A fedélzetre libasorban érkezőket pedig mind-mind potenciális ellenségnek látja, közben dühíti magát. Hányszor érzek én is így. És te?

Nem von le sokat a könyv értékéből, hogy az érvelése az etikusság eleganciája helyett inkább praktikus: azért kell a másikkal ember módjára bánni, mert akkor nekünk jobb lesz: egyrészt elérjük a célunkat, másrészt javul a közérzetünk. A könyv nem azzal érvel, hogy egy emberrel emberként kell bánni és punktum. A magyar fordítás (Porpáczy Éva érdeme) viszont sokat hozzáad az eredeti angol szöveghez. Visszaadja annak szépirodalmi jellegét (a könyv egy történetként van megírva, akár ponyvaregény is lehetne). A párbeszédek néha didaktikusak.

- Ne feledd, az én problémám ugyanaz, mint a tied.
- Akkor tehát mi az a „valami mélyebb dolog”? – kérdeztem kíváncsian.
- Amiről már röviden beszéltem neked. Az önámításról van szó. Arról, hogy bezártam-e magam a dobozba, vagy kint vagyok a dobozon kívül? (p: 34.)

Végtére is találunk hasonlóakat Platón Államának diskurzusai között is, mely szöveg azért mégiscsak a nyugati filozófia egyik alapvetése.

Ami szervezetfejlesztőként igazán megragadta a figyelmem, maga a problémafelvetés: hogyan lehet embereket kirángatni az önámítás dobozából? Miként lehet tükröt tartani nekik azzal kapcsolatban, hogy hazudnak önmaguknak? Az önámítás ereje éppen attól gigantikus, hogy az érintettek nincsenek tudatában annak, hogy önámítanak. Emberek, szervezetek, sőt egész kultúrák épülhetnek önhazugságra, sőt jól el is üzemelnek. Ezt a dilemmát még nem sikerült a könyvnek feloldania.

Ligeti György
humanrobot.biz

A magyar nyelvű kiadás adatai:

http://www.arbinger.hu/
ISBN 978-963-06-6687-9
Kiadó: Stars’ Bridge Kft., Budapest, 2009.
176 oldal