A teológiai és filozófiai etika veszélyes kettős igazsága

Paul Tillich a berlini egyetem magántanáraként 1919-ben programadó beszéddel lép a tudományos nyilvánosság elé. A Kant-Társaság Berlini Részlege előtt „Über die Idee einer Theologie der Kultur” (GW IX, 13-27) címmen elmondott, és később nyomtatott formában is megjelent beszédében későbbi teológiai gondolkodásának alapvetését olvashatjuk.

Előadásában megnevezi azt a fő követelését, miszerint a teológiai etikát a kultúra teológiája váltsa fel. A kultúra teológiája, olyan új diszciplína, amely behatárolható feladatokkal és munkamódszerrel rendelkezik. Ebből következően kerül többek között a történelemfilozófia annak részeként meghatározásra. Továbbá itt találkozhatunk először Tillich vallásfilozófiai alapfogalmaival. Érveléséből pedig kiolvashatjuk, hogy melyek azok a filozófiai és teológiai hagyományrendszerek, amelyeknek a kritikai reflexiójára és recepciójára munkássága során sor kerül.

Tillich beszédének módszertani bevezetőjében arra akarja ráirányítani a figyelmünket, hogy milyen veszedelmes elképzelés húzódik meg azon álláspont mögött, hogy létezhet egyszerre és egymás mellett teológiai és filozófiai etika. Szerinte ugyanis nem igaz az, hogy a teológiai etika úgy viszonyul a filozófiai etikához, mint a teológia a vallásfilozófiához. A teológia, Tillich szerint, nem más, mint egy konkrét vallás vallásfilozófiája (GW, IX. 14. o.). A teológiai etika viszont nem egy konkrét etika filozófiája, hanem egy vallás etikája. Az összehasonlításon alapuló érvelés ezt a különbséget nem akarja észrevenni.
Amíg tehát a teológia tudomány létjogosultsága levezethető anélkül, hogy sérülne a vallásfilozófiáé, addig ez a teológiai etika esetében nincs így. Legjobb példa erre, az a gyakran elhangzó érv, hogy a teológiai etika normatív, míg a filozófiai etika deskriptív (GW IX. 15-16. o. ).

Tillich szerint, a teológiai etika megjelenése, és a két diszciplína egymásmellettisége mögött, az az emberi öntudatra nézve is veszélyes következményekkel járó elképzelés áll, hogy létezhet egymás mellett két igaz-valóság (Wahrheit). A kultúra és a vallás valósága (GW IX 15-18. o.).

Tillich számára ez elfogadhatatlan. Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ezt a megkettőzöttséget felszámoljuk. A megoldást pedig a vallásnak egy olyan értelmezése jelenti, amelyik nem próbálja meg azt, egy „idegen törtvényt” létrehozva, az emberi létezés egy elkülönített szférájába utalni, mintahogyan azt Hegel (szellemi), Kant (gyakorlati), vagy Schleiermacher (érzelmi) tette (GW IX, 16k. o.) , hanem azt, azok komplex egységében megjelenő tapasztalatként írja le. Ennek érdekében kerül bevezetésre az a vallás-fogalom, amelyik a szerzőt „Rendszeres teológiájának” utolsó lapjáig el fogja kísérni.

A teizmuson túli Isten, a vallás és a kultúra

"A vallás a semmisség végső és általános valóságként való megtapasztalása.  A vallás a feltétlen megtapasztalása. A létezők, az értékek, és a személyes élet semmisségének megtapasztalása. Ahol ez a tapasztalat radikális és abszolút NEMHEZ vezetett, ott átcsap egy ugyanolyan abszolút, a radikális IGEN valóságának megtapasztalásába. Nem a dolgok mellett, vagy fölött álló, új valóságról van szó, hisz az csak egy magasabb rendű dolog volna, amelyik ugyanúgy a NEM hatása alá kerülne. A dolgok között az a valóság kényszeríti magát ránk, amelyik a dolgok fölött egyszerre kimondott igen és nem. Nem egy létező, nem szubsztancia, nem a lét totalitása. Egy misztikus megfogalmazást használva, a léten-túli, amelyik az általános-semmi és valami egyszerre. De már a „valami” szó is eltakarja azt a tényt, hogy nem egy lét-, hanem egy értelmi-valóságról van szó. Méghozzá a legmélyebb, végső, mindent megremegtető, és mindent újjá építő értelmi-valóságról.”  (GW IX, 18. o)

Tillich egész teológiai gondolkodásának kiindulópontjához érkeztünk: isten- és vallásfogalmának meghatározásához. Innen indul minden dogmatikai, etikai, vagy szociáletikai gondolat. A teizmus halott istene nélkül.

Amikor Tillich Istenről úgy beszél, mint a feltételes-valóságban megjelenő feltétlen-valóság, nem tesz mást, mint, hogy beemeli teológiájába, a német idealizmus azonosság-elvét (Identitätsprinzip), annak késő schellingi megfogalmazásában. Ennek köszönhető, hogy Tillich számára Isten nem létező a lét-hierarchiának legmagasabb fokán, hanem a lét feltétlen minősége: annak belső-érteleme (Sinn). Az Istenen túli Isten gondolata, amely Létbátorság című könyve nyomán vált széles körben ismerté, itt születik meg. De ugyanennek a kreatív teológiai recepciós munkának a része a „Rendszeres teológia”, első egységében, az „Ész és kijelentés-ben” elmondottak, amelyek, olyan bázist jelentenek számára, amelyet soha nem fog elhagyni. Szintén Schellinget sejthetjük a háttérben, amikor a feltétlen, a semmiség végső megtapasztalásaként kerül meghatározásra.

Ám Tillich nemcsak ennyit mond. Számára a feltétlen végső érintettség egy paradox valóság. Az egyszerre kimondott igen és nem dialektikája, az abszolút paradox (EGW X, 241. o.). Ez a kifejezés az, amiben munkásságának első pillanatától kezdve jelen van a protestáns hagyomány, amit egy évvel később megjelent „Christentum und Sozialismus (II)” GW II, 29-33. o.) című esszéjében már világosan a reformáció hagyományára vezet vissza.

Ezen a háttéren válik világossá, hogy miért lesz Tillich számára fontos a vallással szoros összefüggésben beszélni a kultúráról. A paradoxia gondolata nem engedi meg, hogy a vallást és a kultúrát lényegét tekintve élesen különválasszuk. Ez vezet ahhoz a gondolathoz, amit Tillich először, az 1924-ben megjelent „Kirche und Kultur” című esszéjében fogalmaz meg, abban a formában, ahogyan azt a „Rendszeres teológiából” is ismerhetjük:

„A kultúra tartalmi alapja a vallás, és a vallás szükségszerű formája a kultúra“ (GW IX, 42. o.).

Amikor arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi alapján azonosítja Tillich, a kultúra tartalmi elemét a vallással, ismét gondolkodásának idealista gyökereire kell utalnunk, amelyik az emberi létet csak értelmes (Sinn) létként tudja elképzelni.

„Az emberi lét, lét az értelemben. Az ember csak azáltal birtokolja létét, hogy azt értelmesen alakítja, értelemben él: a jog, erkölcs, és állam gyakorlati értelmében, a tudomány és művészet szemlélődésének elméleti értelmében.” (GW, V. 23. o.)

A kulturális alkotások, és jelenségek tartalma, az emberi lét értelem adó elemei, a lét és értelem egységét képviselik, és mint, olyanok, arra utalnak, aki a lét feltétlen minősége, végső értelme. Ezért nem lehet más a kultúra tartalma, mint vallás.

Az etikából a kultúra teológia felé

Most, miután Tillich kérdésfeltevése kapcsán megvizsgáltuk, hogyan vezetett, a német idealizmus azonosság-elvének, valamint a lutheri megigazulás-tan teológiai recepciója, egy non teista isten-, és vallásfogalom születéséhez, és, hogyan következett ebből a vallás és kultúra egymásból történő levezetése, visszatérhetünk az eredeti kérdéshez, miszerint van-e helye, egy teológiai etikának a filozófiai etika mellett?

Tillich válasza a következő: ahogyan nem létezik a filozófiai mellett, teológiai logika, vagy esztétika, nem létezhet teológiai etika sem (GW IX, 16. o.). Amire szükség van az sokkal inkább minden kulturális funkciónak a vallásos elemzése (GW IX, 20. o.).

Az érvelés ezúttal könnyen követhető és világos: ahogyan a teológia, a vallásfilozófia fogalmainak segítségével egy konkrét vallásos álláspont kifejezését adja, úgy a kultúra-teológiája a kultúra vallásos elemzését végzi.

1919-ben Tillich szerint pedig nem más, mint a szocializmus az a jelensége, amelyikben a kultúra-kérdés abszolút módon fogalmazódik meg, ezáltal összefoglalva a kultúra- és vallás problematikát (EGW X 231. o. ), ahogyan erre már fent is utaltunk. Ezért lehet, hogy Tillich útja a vallásos szocializmushoz a kultúra-kérdés előszobáján keresztül vezet.

Az én kérdésem pedig már egy ideje, hogy vajon 2012-ben mi az a jelenség, amelyikben a kultúra-kérdés abszolút módon fogalmazódik meg?